2018. január 13.

sanctum elv

Robinson Crusoe megtérése

Robinson Crusoe eredeti – Defoe által írt, cenzúrázatlan – változatának visszatérő motívuma Isten gondviselése. Robinson egy alkalommal sarjadó kalászokat vesz észre, amelyekről kiderül, hogy rizs. Robinson ekkor a gondviselés mibenlétéről elmélkedik: „Most már nem csupán arra gondoltam, hogy a gondviselés teremtette ezeket számomra, hanem arra is, hogy a szigeten még többnek kell lennie. Bejártam a sziget számomra már ismert részeit, alaposan átkutatva minden zugot, de semmit sem találtam. Végül aztán eszembe jutott, hogy azon a helyen ráztam ki egy zsákból a csirkeeledelt, és ekkor a csoda hatása halványulni kezdett. Sőt bevallom, vallásos hálaérzetem az isteni gondviselés iránt is alábbhagyott, amikor rájöttem a hétköznapi eredetre. Valójában éppolyan hálásnak kellett volna lennem a gondviselésnek, mintha csodáról lenne szó, hiszen az, hogy a patkányok kártevése után az a néhány gabonaszem épen maradt, majd pedig én pont arra a szikla alatti, árnyékos helyre szórtam ki azt, ahol nem égette el a nap, hanem háborítatlanul növekedhetett, valóban nem mindennapos ajándéka volt a sorsnak.” A „szoci” változatban Robinson a természetnek ad hálát, majd egyszerű szerencsének nevezi, hogy éppen ott szórta el a csirkeeledel maradékát, ahol az ki tudott kelni.

A szocialista cenzorok legfájdalmasabb beavatkozása azonban nem az isteni gondviselésre utaló részletek folyamatos átértelmezése, hanem az, hogy teljes egészében kivágják a regény fordulópontját jelentő eseményt, a főhős bűnbánatát és Istenhez való evangéliumi megtérését. Ahogy Robinson Naplója beszámol róla, június 28. és július 4. között zajlott le a Robinson belső világát teljesen megváltoztató folyamat. Az 1955-ös kiadásban még tizenhat oldalnyi szöveget a Kádár-kori kiadás mindössze három oldalra rövidítette le, kihagyva az összes Istenre, Krisztusra, Bibliára, imádságra és bűnbánatra való utalást. Aki csak a cenzúrázott Robinsont ismeri, igencsak meg fog lepődni a most következő részleteken:

Június 27.: Ma tört ki rajtam a láz a legnagyobb erővel. Azt hittem, megöl a szomjúság, de nem ittam és nem ettem semmit, mert nem volt erőm felkelni az ágyból. Istenhez fohászkodtam, de olyan kábának éreztem magam, hogy csak nehezen, szakadozottan szedtem össze a gondolataimat. Egyre azt rebegtem: “Nézz rám, Uram! Könyörülj rajtam! Úr Isten légy kegyes hozzám!”. Legalább két órán át hajtogattam ezt, míg végül úgy elgyötört a lázroham, hogy elaludtam. Csak késő éjjel ébredtem föl, kissé megerősödve, de még bágyadtan. Elviselhetetlen szomjúság gyötört, de itthon nem volt vizem, és erő híján kénytelen voltam kivárni a reggelt. Végre újra elaludtam, és ekkor borzasztó álmom támadt. Azt képzeltem, hogy a földön ülök, a cölöpfalam előtt, mint a földrengés idején, fekete fellegek fogtak körül, és ezekből hirtelen feltűnt egy vakító lángnyelvektől övezett alak, fényt árasztva a földre. A lángnyelvek, amelyek körülvették, olyan fényesek voltak, hogy alig bírtam feléje nézni. A külseje leírhatatlanul fenyegető volt. Amikor a lábai a talajt érintették, úgy éreztem, megremeg a föld, akárcsak korábban a földrengés során. Mintha az egész levegőt lángnyelvek töltötték volna be. Alig ért földet, kezében egy hosszú dárdával felém indult, hogy megöljön. Amikor közelebb ért, vérfagyasztó hangon szólalt meg, és amit mondandójából értettem, a következő volt: “Tetteidet látván, nem nyerhetsz bűnbocsánatot, meg kell halnod.”. E szavaknál felemelte a dárdát, hogy végezzen velem.

Aligha várhatja el tőlem bárki is, hogy képes legyek leírni azt a borzasztó lelkiállapotot, amelyet e látomás kiváltott belőlem. Álmomban is annyira rettegtem, hogy végül ettől ébredtem föl, és döbbenten tapasztaltam, hogy csak álom volt.

Lelkiismeret-furdalás vett rajtam erőt. Apám jóindulatú tanácsainak hatása már rég elhalványult. A nyolc év, amelynek nagy részét a tengeren töltöttem, a durva hajós nép között, fásulttá tett. Egyetlen gondolatomra sem emlékszem, amelyet Isten felé irányítottam volna, vagy mellyel önvizsgálatot tartottam. Kihunyt bennem a jó iránti vágy, és erőt vett rajtam a gonoszság. A legkeményebb szívű és leggonoszabb tengerészeken is túltettem. Még veszély idején sem fogadtam magamba Istent, és megszabadulásaim során sem adtam hálát neki.

Történetem eddigi részéből már kiderült, hogy Isten csak nyomorúságos helyzeteimben jutott néha eszembe, akkor is leginkább Isten ujja, ami bűneim miatt büntet. Legyen az apámmal szemben tanúsított lázadó magatartásom, vagy későbbi súlyos bűneim, esetleg maga az egész gonosz életvitelem.

Igaz, hogy amikor ezen a szigeten partra vetett a víz, és hajóm minden más utasa vízbe fúlt, csak én menekültem meg, egyfajta örömmámort éreztem szerencsém miatt, és lelkem emelkedett állapotában helyet adtam az isteni segítségnyújtás iránt érzett hálának is. De végül ebből is csak az egyszerű öröm maradt. Ekkor már csupán azzal törődtem, hogy életben vagyok, feledve, hogy milyen kitüntetett állapot ez, melyben a gondviselés ily kegyes volt hozzám. Ebben is az egyszerű tengerészekéhez hasonlított az életem, akik miután megmenekülnek egy hajótöréstől, rumba fojtják az örömüket, és hamarosan már az italozás okára sem emlékeznek. Kezdetben még elgondolkodtatott kilátástalannak tűnő helyzetem, de amint javulni látszottak az életkörülményeim, és már nem fenyegetett az éhenhalás, gyötrő gondolataim is elmúltak. Lefoglalt új életem kialakítása, és már eszembe sem jutott az isteni igazságszolgáltatás gondolata.

Amint arról naplómban is beszámoltam, a gabonakalászok megjelenése rövid időre újra eltöltött némi vallásos áhítattal, de amint fény derült a gabona származásának okára, a csoda erejébe vetett hit is elhalványult bennem. Bár nincs, amiben jobban megnyilvánulhatnának a természet láthatatlan erői, mint egy rettenetes földrengésben, mégis a jelenség végével elmúltak a lelkemben általa ébresztett benyomások is. Magatartásom éppolyan kevéssé volt istenfélő, mintha csak az élet legelőnyösebb körülményeit élvezhetném.

Most azonban fölébredt lelkiismeretem, és a legkeserűbb szemrehányásokkal gyötörtem magamat lefolyt és elveszett életem miatt. Láztól meggyötörten nem állhattam ellent e folyamatnak. Szenvedésemet a lázon kívül a tudatomat uraló gondolatok is fokozták, és mindezt végül Istenhez intézett imával próbáltam enyhíteni, de ez sem a szokásos óhajokkal és reményekkel teli ima volt, inkább csak a belőlem feltörő rémület és gyötrelem. A gondolataim zavarodottak voltak, a szemembe könnyek szöktek, mert azt hittem, hogy ilyen csúfos körülmények közt kell elpusztulnom. Amikor lelkem ilyen állapotában beszédre nyílt a szám, nem is tudtam, milyen szavak fogják elhagyni azt:

– Istenem, Uram, létezik-e nálam nyomorultabb teremtmény? Ha betegségemben segítség híján meghalok, mondd, mi lesz velem? – Ekkor megáradtak a könnyeim, és szólni se tudtam többet, aztán eszembe jutott apám, és jóindulatú jóslata, amely szerint, ha meggondolatlan lépésre ragadtatom magam, nem kísér majd Isten áldása, és amennyiben nem fogadom meg tanácsait, egyszer majd segítség nélkül maradok.

– Most beteljesülnek a szavaid, drága apám – mondtam hangosan -, az isteni igazságszolgáltatás utolért, és nincs aki segítsen rajtam, vagy meghallgasson. Nem törődtem a gondviseléssel, amely kegyesen boldog és könnyű életet szánt nekem. Nemcsak hogy nem láttam be ezt, de szüleim tanácsára sem hallgattam. Magukra hagytam őket könnyelműségem miatti bánatukban, és most én gyötrődöm ennek következményei miatt. Elutasítottam segítségüket és jó szándékukat, pedig utat nyitottak volna nekem az életben, és könnyebbé tették volna napjaimat. Ehelyett most olyan viszályokkal kell megküzdenem, amelyek az emberi erőt meghaladják, és már nem kapok segítséget, enyhítő szót, tanácsot. Segíts, Uram, mert nagy az én nyomorúságom! – kiáltottam végül. Hosszú évek után ez volt az első imádságom, ha egyáltalán annak nevezhető.

Június 28.: Egy kiadós, frissítő alvás után lázrohamom elmúlt, és fölkelhettem. Bár még mindig nagy volt a riadalmam az álmom miatt, de úgy sejtettem, hogy másnap újra visszatér a súlyos láz, így most van itt az ideje, hogy ellássam magam étel- és italtartalékkal a betegségem idejére. Mindenekelőtt megtöltöttem egy nagy palackot vízzel, és az ágyam melletti asztalra állítottam. Hogy a hűvös hatását mérsékeljem, kevertem bele egy deci rumot is. Egy darab kecskehúst pörköltem a tűzön, de csak nagyon keveset bírtam belőle enni. Sétálni próbáltam. Közben nagyon gyenge és letört voltam. Már előre féltem attól, hogy holnap a betegség újra ágynak dönt. Estefelé három teknősbékatojást sütöttem és el is fogyasztottam, és emlékeim szerint életemben most először adtam hálát Istennek az ételért. Evés után sétára indultam, de olyan gyenge voltam, hogy a fegyvert, amely nélkül sohasem indultam el otthonról, alig bírtam cipelni. Rövid utat tettem csak meg. Leültem a földre, és néztem az előttem elterülő csendes, nyugodt tengert. Eközben gondolataimba merültem: Mi is valójában a föld és a tenger, amelyekből eddig oly sokat láttam? Mi hozta őket létre? Mi vagyok én? És mi a többi vad és szelíd, emberséges és kegyetlen élőlény? Honnan származunk? Kétségtelen, hogy valami titkos erő hozott bennünket létre, akárcsak a földet és a tengert, a levegőt és az égboltot. De ki ő? Természetes módon jutottam a következtetésre, hogy Isten az. Ha azonban Isten teremtette ezeket a dolgokat, akkor ő is irányítja őket, és minden velük kapcsolatos történést. Mert az az erő, amely teremteni képes, minden bizonnyal irányítani is tud. Ha viszont így van, semmi sem történhet e teremtett világban az ő tudta és szándéka nélkül.

Ha viszont mindenről tud, tudja azt is, hogy itt vagyok ilyen szörnyű állapotban. És ha semmi sem történik a szándéka nélkül, akkor azt akarta, hogy ilyen sorsom legyen. Semmi sem jutott eszembe, ami ellentmondana ezeknek a megállapításoknak, így aztán egyre nagyobb nyomatékkal hittem, hogy Isten jelölte ki mindezt osztályrészemül. Az rendelt engem most ilyen körülmények közé, akinek nem csak fölöttem, de a világ minden jelensége fölött hatalma van. De miért jár velem így el az Úr? Mivel érdemeltem ezt ki? A tudatom, mellyel az iménti gondolatmenetet végigvezettem, most mintha tőlem különvált hangon beszélt volna hozzám: “Azt kérdezed, hogy mit tettél? Tekints vissza a szörnyű, félresiklott életedre, és vizsgáld meg, mit nem tettél! Azt kérdezd inkább, miért nem pusztultál el már régen, miért nem fulladtál vízbe Yarmouth Roads-nál, pusztultál el a salehi kalózok támadásakor, faltak fel Afrika vadállatai, vagy merültél a tengerbe itt, ahol az egész legénység a vízben lelte halálát?! Tényleg azt kérdezed, mit tettél?” A döbbenettől szóhoz se jutottam. Nem tudtam, mit feleljek magamnak. Feltápászkodtam, és szomorúan tűnődve ballagtam vissza az otthonomba. Elvégeztem esti teendőimet, ahogy lefekvés előtt szoktam, de közben lefoglaltak zaklatott gondolataim. Még aludni sem volt kedvem. Leültem hát a székembe, és lámpát gyújtottam. Nagyon féltem, hogy a betegségem újult erővel rám tör. De ekkor eszembe jutott, hogy a brazilok a dohányt szinte minden betegség gyógyítására alkalmazzák. Az egyik ládában volt egy kevés vágott, és azon kívül még leveles dohányom is.

A mennybéli vezérelt, semmi kétség, mert attól, amit a ládában találtam, a testem és a lelkem is meggyógyult. Amikor kinyitottam a ládát, és megtaláltam benne a dohányt, és hevert mellette néhány könyv is, amelyek közül az egyik Bibliát kivettem, nem mintha akkor túl nagy kedvem lett volna olvasgatni. A dohánnyal együtt az asztalra tettem. Nem tudtam, hogyan használjam, és hogy használ-e egyáltalán. Először egy levelet vettem a számba, és rágcsálni kezdtem. A zöld dohány erejétől és mert nem voltam hozzászokva, erősen megszédültem, aztán egy másikat egy-két órán át rumban áztattam, hogy majd lefekvés előtt igyak abból. Végül egy kis száraz dohányt a parázsra tettem, és amennyit bírtam beszívtam a füstjéből.

E műveletek közben kezembe vettem a Bibliát, és olvasni kezdtem. A dohány hatásától azonban annyira szédültem, hogy a könyvet kinyitva csak az első mondatot olvashattam el. Ez így szólt: “Szólíts engem ínséged napjaiban, és én megszabadítalak, hogy engem dicsőíthess!” Ezek a szavak nagyon illettek az én helyzetemhez, és mély benyomást gyakoroltak rám, bár a megszabadítás szó a jelen körülmények között olyan távolinak tűnt számomra, mint amikor Izrael gyermekeinek húst ígértek, és ők megkérdezték: “Képes Isten asztalt teríteni a vadonban?”. Úgyhogy én is azt kérdeztem: “Képes Isten megszabadítani engem erről a helyről?” Még nem adtam fel teljesen a megszabadulás reményét, gondolatban gyakran visszatértem hozzá, így ezek a szavak most nagy hatással voltak rám, és hosszasan töprengtem rajtuk.

Későre járt, és mint említettem, a dohány annyira letaglózott, hogy aludni vágytam, égve hagytam a lámpát arra az esetre, ha éjszaka bármire szükségem lenne, és az ágyamhoz mentem. Mielőtt azonban lefeküdtem volna, olyat tettem, amit azelőtt még soha életemben, letérdeltem és imádkoztam Istenhez azért, hogy beteljesítse az ígéretét, és amikor ínségem napján hívom majd, szabadítson meg engem.

Miután befejeztem akadozó imádságomat, megittam a rumot, amibe a dohányt áztattam, de nem volt könnyű dolgom, mert az ital így nagyon erős lett. Azonnal lefeküdtem, a rum pedig nagyon gyorsan a fejembe szállt, és mély álomba szenderített. Amikor felébredtem, a nap magasan fenn járt, délután három óra körül lehetett, de máig sem tudom, hogy nem vajon a második nap délutánja-e. Később a naptárszámításomból hiányzott egy nap, könnyen lehet, hogy az egész következő napot átaludtam. Csak évekkel később derült rá fény, hogy a naptárszámításom hibás, de sohasem jöttem rá, hogyan veszett el az az egy nap.

Akárhogy is legyen, ébredésemkor frissnek, lélekben vidámnak éreztem magam, amikor fölkeltem, azt tapasztaltam, hogy az erőm visszatért és farkaséhes vagyok. 29-e volt, és bár még nem épültem fel teljesen, éreztem, hogy meggyógyulok.

30-án is javult az állapotom. Puskával a kézben sétára indultam, de nem mentem túl messzire. Lőttem egy-két libához hasonlító tengeri madarat, és hazavittem azokat. Nem készítettem őket el rögtön, inkább néhány teknőstojást ettem, amik nagyon ízlettek. Ezen az estén újra kipróbáltam azt a gyógymódot, amit a leghatékonyabbnak gondoltam. Elhagytam a dohánylevél rágását, és a dohányfüst légzését, csak a rumból ittam, amelybe dohánylevelet áztattam, de most ebből is kisebb adaggal próbálkoztam. Másnap, július 1-jén nem voltam annyira jól, mint amire számítottam volna, volt egy kis hidegrázásom, de semmi komoly.

Július 2-a: Újra alkalmaztam mind a három gyógymódot, akárcsak legelőször, és duplájára emeltem az italadagot is.

Július 3.: Már nem rázott a hideg, bár csak néhány hét múlva nyertem vissza teljesen az erőmet. Miközben lábadoztam, a gondolataim mindig visszatértek ehhez a szövegrészhez: “…és megszabadítalak.”. Erős kétségeim voltak afelől, hogy bármikor is szabadulhatok, és miközben elteltem ilyen borúlátó gondolatokkal, figyelmen kívül hagytam eddigi megszabadulásaimat. De aztán feltettem magamnak a következő kérdéseket: Nem szabadultam-e meg csodálatos módon a betegségemtől, amikor az már ijesztően súlyossá vált? De mit tettem ezután? Kötelességem szerint jártam el, és dicsőítettem őt, miután megszabadított? Nem tettem, és iránta érzett hálámat sem fejeztem ki. Hogyan várhatnék akkor ennél nagyobb megszabadulást? Nagyon mélyen megérintett ez a következtetés, és azonnal letérdeltem, hogy hálát adjak Istennek, amiért kigyógyított betegségemből.

Július 4.: Reggel fogtam a Bibliát, kinyitottam az Új Testamentumnál, és komolyan olvasni kezdtem. Elhatároztam, hogy ezentúl minden reggel és minden este olvasni fogok a Szentírásból. De nem az elolvasandó fejezetek számát veszem alapul, hanem a gondolatokat, amelyek engem megérintenek. Nem sokkal azután, hogy jobban elmélyültem ebben a munkában, egyre erősebben és őszintébben kezdett nyomasztani addigi gyarló életem. Felrémlett bennem az álomkép, és komoly gondolatokat ébresztettek bennem a szavak: “Tetteidet látván, nem nyerhetsz bűnbocsánatot, meg kell halnod.”. Őszintén könyörögtem Istenhez kegyelemért, és gondviselésszerűen ezeket a szavakat olvastam a Szent Írásban: “Ő az Urunk és Megmentőnk, aki megbocsátást és kegyelmet hoz.” Leejtettem a könyvet, és miközben szívem leírhatatlan boldogsággal telt meg, karjaimat az égnek emelve kiáltottam: “Jézus, Dávid fia! Jézus, Urunk és Megmentőnk, hozz nekem megbocsátást!”

Ez volt eddig a leginkább szívből jövő imádságom mind közül, amelyben tükröződött lelkiállapotom, a reménykedés, amit Isten bátorító szavaiból nyertem. Mostantól hittem abban, hogy Isten meghallja, amikor hozzá szólok. Most már másként kezdtem látni a szavakat, amelyek így szóltak: “Szólíts engem és megszabadítalak!” Addig a megszabadulással kapcsolatban nem gondolhattam másra, mint olyasvalamire, ami fogságom végét hozza. Mert bár nem volt szűk helyem a szigeten, de a világtól elzárva mégis börtönben éreztem magam, és megtanultam a szó egy másik értelmét is. Elborzadva gondoltam vissza korábbi, bűnös életemre, és lelkem most nem kért Istentől más megszabadítást, mint hogy levegye rólam ezt a bűnös terhet. Magányos életem ehhez képest semmiség volt. Sokkal inkább azért imádkoztam, hogy megszabadítson múltbéli cselekedeteimnek még a gondolatától is. Azért írtam le itt mindezt, mert aki elolvassa, talán rálel egy igaz módra, mellyel testi szenvedéseinél sokkal súlyosabb dologtól, a bűneitől szabadulhat meg.

Bár életkörülményeim nem váltak könnyebbé, lélekben mégis könnyebben elviseltem azokat. Rendszeresen olvastam az Írást, és figyelmemet Isten és a magasabb rendű dolgok felé irányítottam. Ezzel olyan békére leltem, amely eddig ismeretlen volt előttem.

Ha valaki ma bemegy egy magyar könyvesboltba és megveszi a Robinson Crusoe-t, elég jó eséllyel nem fog ezekkel a részletekkel találkozni, ehelyett egy másik regényt kap a kezébe, amelyből éppen a főhős legfontosabb belső történései hiányoznak, valamint az, hogy az Istennel való kapcsolata fényében hogyan értelmezte mindazt a sok megpróbáltatást, amin átment. A pechhes olvasó pont azt nem fogja megtudni, hogy Robinson számára hogyan változott meg minden (ha a körülményekben nem is, a lelkében mindenképpen) attól a naptól kezdve, hogy a szívét átadta Istennek. „Gondolkodásomat az isteni akarat szerint irányítottam, és teljesen alávetettem magam a gondviselésének. Ezáltal az életem elviselhetőbbé vált, mert amikor már érezni kezdtem volna a beszélgetés hiányát, megkérdeztem magamtól, vajon a saját gondolataimmal és ezen keresztül reményeim szerint magával Istennel való társalkodás nem magasabb rendű-e bármely társasági életnél a világon.”

És ez még nem minden. Defoe azt is elmeséli, hogyan vált Robinson a sziget evangélistájává. A cenzúrázott változatokból is tudjuk, hogy Robinson szigetére vetődött a bennszülött Péntek, aki idővel Robinson társa lett a sziget kormányzásában és megvédésében. Robinson sok dolgot tanított neki, de amiről a „szoci” kiadások nem számolnak be, az éppen az, ami Robinsonnak a legfontosabb volt: Péntek megtérése.

Mivel Péntek már értette és beszélte azt a nyelvet, amit én, elérkezettnek láttam az időt, hogy Istennel kapcsolatos tudnivalókat oltsak bele. Felmutattam az égre és közöltem vele, hogy ott él minden dolgok teremtője, aki mindenható, bármit megtehet értünk, bármit megadhat nekünk és bármit elvehet tőlünk. Lassanként felnyitottam a szemét a hit előtt. Nagy odaadással hallgatta, hogyan jött el Jézus megváltani bennünket bűnösöket, és hogyan kell imádkoznunk Istenhez, aki még olyan távolról, a mennyekből is képes meghallani a szavunkat. Egy nap azt mondta nekem, ha Isten a napon túlról is képes meghallani bennünket, akkor nagyobb hatalma van, mint Benamukinak, aki a nagy hegyek között él, nekik mégis fel kellett kapaszkodniuk oda, hogy a beszédüket meghallja.

A gyakori Istenről szóló beszélgetések és a Szentírás tanulmányozása olyan hű keresztényt faragott Péntekből, amilyenhez hasonlót keveset ismertem.”

A Robinson Crusoe a világirodalom egyik legismertebb regénye, amelynél egyedül a Bibliát fordították le több nyelvre. De vajon ismerjük-e a történetet? Ha eddig csak valamelyik Kádár-korból fennmaradt kiadással találkoztunk, azt a történetet ismertük meg, amelynek éppen a szíve lett kivágva. Mintha egy apa-kísértet nélküli Hamletet, vagy egy Erebor nélküli Hobbitot olvastunk volna. Defoe Robinsonjának legnagyobb győzelme nem a sziget meghódítása volt, hanem a saját bűnének a megbánása. A főhős nem akkor találta meg a békességet, amikor elkészült a kunyhója, nem is akkor, amikor huszonkilenc év után elhagyhatta a szigetet, hanem abban a pillanatban, amikor megadta magát Istennek, és tudhatta, hogy Jézus Krisztus által megbékélt a Teremtőjével. A valódi Robinson Crusoe csak külső tevékenységeiben azonos a cenzúrázott „szoci” regényhőssel, minden más tekintetben eltér tőle.

A rendszerváltás utáni huszonkilencedik évben eljött az ideje, hogy Robinson Crusoe elhagyhassa végre a Kádár-kor cenzorainak szigetét is, és hogy a polcokról végre végleg eltűnjenek a szégyenletes, csonka kiadások.

Szabados Ádám